Szivárványos történetek

nehéz újra megszólalnom. minden más, és minden ugyanolyan.

más a környezet. az épület, a kollégák. mintha visszarepültem volna 15 évet az időben. mindenki magának, magában dolgozik. nincsenek közös beszélgetések, szakmai viták. a siker jó, a kudarcot takargatni kell.

igazságtalan lennék, ha azt állítanám, bántanak. a kollégák kedvesek, mosolyognak, de mindenki éli a maga életét.

főnököm is megbecsül. itt sincs semmi hiba. csak éppen az az alkotó munka nincs, amit úgy szerettem. tehetem, amit tudok, de nincs inspiráció. az új az gyanús. mert ha nem sikerül, akkor azt presztízsveszteségként éli meg mindenki. nem szabad hibázni. NEM LEHET hibázni. és ez gyerekre, felnőttre egyaránt vonatkozik. én meg, aki botladozva haladok, ezt nagyon nehezen élem meg. a megfelelni akarás visszafog, nyesegeti szárnyaimat. azt a kis csökevényt, ami még megmaradt.

a gyerekek itt is bűbájosak. illetve itt zömében bűbájosak. szerencsés csillagzat alatt születtek, jó helyre, és ez meg is látszik rajtuk. érdekes tapasztalás ezt a végét is látni a szakmának.

mint aki reinkarnálódott, és következő életében is ugyanazt csinálja, csak teljesen más  körülmények között. nem sokunknak adatik meg ez a lehetőség. kristálytisztán látom a kirajzolódó oktatáspolitika következményeit. tudom, milyen tapasztalatokkal a hátuk mögött írták, és tudom, mit nem tapasztaltak még életükben soha. és félek a következményektől.

nagyon.

tündérkéim szétszórattak..

néhányukról tudok, többségükről nem sokat.

fullproblémás, nagymamanevelt kisfiam az új iskolában kiverekedte (szó szerint) magának a botrányhős szerepkört. további sorsa kiszámítható.

2 kislány (az egyik igyekvő, bár nem kimondottan osztályelső, a másik eszes, szorgalmas) megtalálta a helyét. beilleszkedtek, elfogadták őket.

félévkor eltávozó kisfiú: a következő tanévet már úgy kezdte, felajánlották neki, tán mehetne máshová. nem tolerálják izgő-mozgó voltát, a sorból kilógó személyét. pedig okos, igyekvő. volt, eddig, de most már nem akar semmit. főként iskolába menni nem.

félévkor távozó tündéri kislányom:felekezeti iskolába ment, és teljesen kifordult önmagából. gyűlölködés, egymás elleni harc dívik arrafelé, és őt is formálja. (nem én mondom, édesapa kesereg kétségbeesve.)

cigány, meglehetősen sok elmaradással bíró kislány:olyan elit iskolába, osztályba került, ahol befogadták, és húzza maga után a többi. szeret ott lenni, igyekszik, az ő története sikertörténet.

tanulság? minden, - majdnem minden - a pedagóguson múlik. nem az iskola, a tanító nevel.

egy évre megkapott osztályom is szerterepült. sorsuk kiszámítható, és eddig bejött a papírforma.

megtörtént velem, amiről azt hittem, soha

megevett egy osztály szőröstül-bőröstül.

helyettesíteni kellett bemennem, magyar órára. tudtam, mekkora kihívás ott órát tartani, nagyon alaposan felkészültem: változatos, érdekes, interaktív, színes, szagos :) feladatsorokkal indultam "bevetésre".

ehhez képest csak az óra elkezdése 10 percet vett igénybe. dumáltak, ettek, ittak, böfögtek, egymással trafikáltak, ügyet sem vetettek rám. aztán elkezdődött az óra, tán hárman figyeltek is, aztán csak a káosz.. én még úgy nem vártam a kicsengetést, mint akkor. szörnyű tapasztalás volt. a tehetetlenség érzése padlóra küldött. átéreztem szegény kollégák helyzetét, akik nap mint  nap ilyen helyzetekkel szembesülnek.

aztán megint odakerültem. csak a fél osztályra, a fiúkra kellett felügyelnem. már előre rettegtem. ebéd előtt már összeverekedtek, röpködtek a "szép" szavak, mi lesz még...

a laptophoz odaültettem a legdurvább fiút. amíg kavar a neten, addig nem verekszik. akadt rögtön társa, beosztották tíz perces időszakaszokra a laptophasználatot. végig csöndben voltak, semmi gond velük. két fickó a mobilján zenét hallgatott. "isteni" dalokat, de legalább halkan, és elvoltak ők is. három kártyázott. oda én is engedélyt kértem, hogy beszállhassak. örömmel befogadtak.

ez a társaság volt a "kemény mag". óra végén megveregettem a vállam, most megoldottam a helyzetet.

a férjem inges szekrénye olyan, mint a gyermekotthonok hálózata: a felének kinn kell lennie, hogy a többi beférjen.

"tedd le a doktorit, és akkor húsz évet még taníthatsz az egyetemen!"

aranyos.

azon kívül, hogy nincs kedvem elvégezni az egyetemet, és már agyam sincs hozzá, az elismerés nagyon jólesett. hallgatókkal mindig szívesen foglalkoztam, valószínű, mondandóm is lenne elég a számukra, de ez a hajó már elment. elég nekem a magam távlata:

látom magam, amint járókerettel terelgetem az elsősöket, ők a lépcső tetején megvárják, amíg felmankózom, aztán a hallókészülékembe kiabálják a 2+3 összegét. közben reszkető kezeimmel előkeresem a + vagy - 10 dioptriás szemüvegemet, és áldó imáimat fogalmazom a magasságos uraknak, akik mindezt lehetővé tették számomra.

a nyugdíjamra már nem lesz gondjuk.

saját volt osztályomba kellett bemennem helyettesíteni. amennyit dícsérték őket anno, annyi szidalom éri őket mostanában. nem csoda: megfogyatkoztak, akikkel meg gyarapodtak, nem jószántukból választották ezt a helyzetet.

reggel elkérem a könyvet, munkafüzetet az egyik kislánytól, nem árt tudnom, mit kéne tanítanom.

szerencsém van, a dupla rajzórámból meg a szünetekből tudok annyi időt szakítani, hogy összedobok egy ppt, meg két elmetérképet.

az osztály (szinte) néma csendben figyel. belekérdeznek, érdeklődnek. a magánbeszélgetésbe merülő lányok sem zavaróak, időnként ők is oda-odanéznek a táblára. aztán, mert van még időnk, mutatok nekik régi fényképeket, érdekes progikat.

aztán megtörténik a csoda. egyik volt gyermekem megszólal: nem mondja azt? tudja...

a relaxációt. azt kérték.

és a régiek, az újak, halálos csöndben hallgatták, ülték, feküdték végig. a légy szárnyát hallani lehetett.

hol romlottak el a dolgok?

kb. ennyi, mit jelenleg mondhatok

ebédlő, tízórai szünet. nagylányok csoportosulnak az asztal körül. rendszeresen nem esznek, csak lejönnek beszélgetni. meglehetős hangerővel. próbálok hatni rájuk:

-lányok, legalább a teát igyátok meg. szükség van a sok folyadékra. az agyatoknak, a bőrötöknek. ha nem isztok eleget, korán megráncosodik az arcotok.

rámnéz az egyik.

- lujzi néni sokat iszik?

-hát, próbálkozom, de nem eleget.

végignéz rajtam, majd megszólal:

(itt most álljunk meg kicsit. mindenki próbálja meg kitalálni a választ.)

-meg is látszik.

úgy gondolom, a konfliktusaink jó része kommunikációs félreértésekből adódik. elvárnánk, hogy tanítványaink a szocializáció olyan fokán álljanak, hogy a "hétköznapi képmutatás" minden paneljét ismerjék, alkalmazzák. ha ez a párbeszéd két felnőtt között zajlik, "pedig nem is ráncos!" választ kapok. mert ezt írja elő a társalgási konvenció. ám gyerekeink még őszinték. vagy kegyetlenek. kegyetlenül őszinték. de a tükröt szidjuk, ha a kép nem hófehérkét mutatja. :)

megváltozott körülöttem a világ. az iskola, az osztály, a tervek, minden. még vagyok, még van egy évem...

és hogy élik meg a szülők? ezt a levelet kaptam. ( a neveket átírtam, a tartalomhoz nem nyúltam)

"Kedves Éva néni!

Bori vagyok a Hédi anyukája.Remélem nem zavarom a levelemmel.
Megkezdődött a suli,amit én nagyon félve vártam,nagyon aggódtam,hogy mi lesz a Hédivel.Igaz még csak 3 napja jár a Soproniba,de úgy látom szeret menni,azt mondja kedvesek a tanárok és a gyerekek is,igaz volt egy nagyobb kiborulása itthon,de ez érthető,idegen hely,nem megszokott környezet,és ismerős arcok nélkül.
Jaj én nagyon féltettem,nem is tudom mi volt velem,de ő azt mondta nekem:ne félj anya,hidd el nem lesz baj.
De amikor megyünk a busszal,látom néz nagyon a Borsodi felé,főleg amikor az Évi néni kocsiját láttuk ott.
Hiába, nekem mondhat akárki akármit,nem volt rossz suli a Borsodi,én nagyon szerettem volna ha az én lányaim is oda járnak.
Sok puszit küldök ,minden jót kívánok,és ha nem probléma,akkor majd néha írunk itt egy-két sort az Évi néninek.Ha majd rendeződik minden,akkor a Hédi is írni fog biztosan.
Vigyázzon magára.

                                    Szeretettel:Bori"

hogy nyári szünetre-e, vagy végleg, még nem tudom.

régen nem írtam már ide semmit. és a nem-közlés is közlés.

elgondolkodtam, honnan a cím? miért pont ez jutott eszembe? a viharfelhők és a napsütés egymás kiegészítői. mindkettőnek megvan a maga szerepe. és tere. ám ha az egyikből túl sok van, senkinek sem jó.

volt életemnek egy olyan időszaka, amikor úgy éreztem, mindig süt a nap. rengeteget dolgoztam, de csupa értelmes dolgot. lubickoltam a szakmában. hogy ez kinek volt rossz, nem tudom. hogy kinek bántotta a szemét, a szépérzékét, azt sem tudom. de tény, amit felépítettünk, pillanatok alatt szétdúlták. híre se maradjon.

úgy látszik, az inga most kileng. dolgozni most is lehet (még), ám a szakmai büszkeség, az alkotókedv 8 napon túl gyógyuló sebet kapott. és ismerve az egészségügy mai helyzetét....

szóval, a bazár bezár. új idők, új szelek, a régi hajó nem akar/tud tengerjáró helyett komp lenni. a sodronyokkal behatárolt út nem kihívás. nem cél.

most viszont nyár jön. pihenés, felejtés. vagy emlékezés. mosoly és könnyek.

kolléganő hömpölyög be a tanáriba. mögötte problémás (lsd hajdúsógor) gyermeke. arcán földöntúli mosoly: -xy pontot ért el a gyerekem a felmérőn! és tudjátok, hogy a pintyősanyi mennyit? NULLÁT!!!- és felhőtlen öröm tölti be egész lényét. én meg lehajtom fejem, és nem merek megszólalni. jobb, ha hallgatok. gyáva vagyok. a tank engem legázol. én csak érvekkel tudom felvenni a harcot.

"betévedt" két volt tanítványom az osztályba. -hogy hasonlít a régi termünkre. az óra is megvan! de jó lenne, ha megint maga tanítana..

most mit gondoljak? hogy én olyan hejdejóvoltam? vagy inkább azt, hogy még a nagyoknak is hiányzik a személyes kötődés, babusgatás, ami alsóban természetes? hiszen még gyerekek. akkor is, ha úgy viselkednek, mintha nem kellene a simogatás, a kedvesség. dehogynem! most vágynak rá igazán. csak a tüskés álarc mögé kell nézni. és nem a szavakkal kell törődni, a hangsúly, a tekintet hordozza az igaz információt.

szerintem.

"de jó volt ez a matek óra!" amíg ezt mondják picikéim, addig még van dolgom e világon.

hogy hol, az más kérdés.

valahol.  talán.

megkezdődött utunk. járhatjuk a várost, az igazgatókat, ugyan hol kellünk? érdekes tapasztalás lesz. (majd folyamatosan beszámolok róla.) állítólag van pár hely, de kérdés milyen, hol, és kinek?

ami jobban bánt, ikertestvérem elvesztése. mert nekem az is született. igaz, fiatalabb nálam, nem is olyan, mint én, de igazi iker. a jin jang-ja. már odáig ikresedtünk, hogy a gondolataink is ugyanakkor születnek meg, és mi valóban "félszavakból is értjük egymást". ha volt már nagyszerű páros, mi azok vagyunk: - még egy kicsit, aztán "szétültetnek " bennünket.

na, ez a tragédia. ilyen összjáték, harmónia nem teremtődik az ember életében sokszor. jó, ha egyszer is. és nekünk megadatott.

mikor ki volt padlón, a másikunk ápolta a lelkét. ha öröm érte, legalább akkora öröm volt másik felünknek is. ha megakadt valamelyikünk a munkában, bizton számíthatott a segítségre. és inspiráltuk egymást, egyik ötlet szülte a másikat.

szomorú ez a múlt idő. egy összeszokott, örömmel dolgozó páros vége. ezt fogom nehezen túlélni.

nagyáruház, pénztársor. mintha ismerőst látnék a túloldalon. de már köszön is. félévkor elköszönő tanítványom édesapja az. de már akkor mellém is vágódik gyermekem, őszinte örömmel üdvözöl, és természetes mozdulattal nyújtja az arcát a puszira. és beszél, és beszél, elárulja, hogy hamarosan levelet is fogok kapni..

talán tényleg nem miattam ment el...

reménykedem

szokás szerint, "elvarázsolva" megyek az utcán. (lábam rakom egymás után, visz a rutin, közben az agyam ki tudja, hol) szemből nagyon mosolyog rám egy fickó. mintha ismerős lenne. de honnan?

csókolom, ...néni! -erre már megállok, erőltetem az agyam. megvan. tanítványunk volt, régen láttam, nagyon megváltozott. megnyúlt, kezd férfi lenni.

kedvesen kérdezget, őszintén érdeklődik hogylétem felől. én is rákérdezek, mit keres az utcán, még iskolában kéne lennie. -ja. járok is.- mondja csibészes mosollyal. ha egyébről nem is, erről ráismernék. nem volt könnyű eset. sőt. sok keserűséget okozott kollégáimnak, közvetve nekem is. addig-addig feszegette a határokat, míg egyszer csak túllépte, és visszaküldtük körzetes iskolájába. ott két hétig bírták (mi 6 évet szenvedtünk vele), és rövid úton magántanulósították.

-megyek ám vissza magukhoz!- mosolyog rám búcsúzóul.

hát, igen. mindig utólag jön rá az ember, hol volt jobb, mit kellett volna jobban megbecsülni. (egyébként meg nem jöhet vissza, több okból sem.)

"...milyen tetkó!. ...hű, de jól néz ki! ... micsoda tetoválás!" mondattöredékek, amik nehezen törik át agyam védőgátját. éppen ügyelek az udvaron, és mivel sem csúnya szó, sem segélykérő hangsúly nem érzékelhető, elmennek mellettem a szavak. aztán csak felfigyelek :) ugyanis nekem szólnak a mondatok. -de jó a tetoválása a lábán. hol csináltatta? -kérdi két fickó. -én? nézek meglepetten rájuk. (a szívem mélyén dédelgetek valami halvány késztetést egy jó kis tetkóra, de ez tán nem ült ki a lábamra?!) -aha! a harisnyám tévesztett meg benneteket? -igen, -mondják csalódottan, és már el is illant röpke nimbuszom.

már megint nem lettem király :(

(ma a déli harangszó már az iskolakapuban ért. és ki is léptem rajta. igaz, két napja betegen járok be dolgozni, de lám, igaz a mondás: a tanárok már délben mennek haza!)

életfilozófiám, hogy a dolgok nem csak rosszak, újra bizonyítást nyert.

tanév elején brutális fizetés csökkentést éltünk át. minden létező pótlékunkat elvett új igazgatónk, és csak igen-igen kicsikét adott vissza. ez akkor kellőképpen felborzolta minden idegvégződésemet, de aztán megrántottam a vállamat, és azt gondoltam: ha neki ez így helyes, ám tegye. lelke rajta.

most, az adóvisszaigénylésnél kiderült, emiatt tudok visszakapni egy csomó pénzt. ha meghagy minden pótlékomat, pont átlépem a határt.

teliszájjal vigyorgok :) :):):):):):):):):):):):)

höz érkeztem.

találkoztam a fenntartói cinizmus olyan fokával, amit csak egyféleképpen lehet kezelni.

lekezelni. nem törődni vele.

aki erre képes, önmagát minősíti. ez nekem nem kell. úgy döntöttem, kivonom magam alóla. eddig is önmagamnak dolgoztam, ezután méginkább így teszek. legyen szép a vég. mert nekem fontos.

ma picikéim boldogan számoltak, élvezték a matematikát. mert csodás a számok világa. amíg ez így működik, rendben halad a világ.

csak hogy legyen ellentéte is az előző bejegyzésnek

tegnap este üzenetet kaptam a neten. volt tanítványom apja értesített, megszületett az unoka. a "közös unokánk"

ugye, de szép?

mert a hála már kihalt, de az emlékek még élnek

tudomásul kell venni, nem létezik. ezt már politikus is megmondta, anno..

leszámoltam vele. már nem várom. teszem a dolgom, és nézem, mivé válik a világ. a gyerek, a szülő. és ez így van jól. aki hálát vár, csalatkozik. az érdek igazgatja a világot. és ez így van jól.

csak megtanulni keserves.

ezen a héten két volt gyerekem apjával is összefutottam az utcán. (kéretik nem mosolyogni, és helyesen értelmezni az előző mondatot :)

közös bennük, hogy mindkettő mély válságon ment át, és mindkettő az én vállamon sírta el magát. szó szerint is. én ezt váltom ki a férfiakból. :( vagy :) ?

első apa egyedül nevelte a fiát,anya lemondott róla, majd hirtelen megtalálta önmagában az anyai érzést. ezt a válsághelyzetet kaptam én telibe. 

második apa -és anya, gyerek - voltak a mintacsalád. ahogy a nagykönyvben meg van írva. gyönyörűek voltak együtt. aztán derült égből mennykő. apa kívül került a körön. megint az én vállam volt a kézenfekvő. (enyhe képzavar, de igaz.)

először első apával futok össze. megörülünk egymásnak. jól van, jól néz ki, egyenesben az élete. de jó..

pár nap múlva a másodikkal. ő is helyrejött, megtalálta az új családot magának. mert az élet megy tovább. és így van jól..

harmadik apa: csörög a telefonom. -de szépen mosolyogsz a zebrán.

na, ezzel az apával rögtön randevúztam egyet.

mert ő meg a férjem :)

most én  következem.

jó, hogy vagytok, fiúk. nélkületek unalmas lenne az élet. meg egyszerű. mert kell a jin mellé a jang. a racionális mellé a dafke. a majd később, egyszer.. mellé a most! azonnal!

jó, hogy vagytok. kinek vasalnék heti 10 inget - mert kell a válogatáshoz -, kiért reszketnék, félnék, és kitől búcsúznék minden reggel.

a férfi a teremtés koronája, a férfi a 0 széria (próbajárat), életünk értelme, és keserítője. mikor, mi. de nélküle unalmas lenne.  a szivárvány is sokszínű. ha jól keverik, fehérré válik, ha nem, feketévé.

a férfi amíg kicsi, fiú, kölyök. de az igazi már akkor is ujja köré csavarja a nőket. óvónéni, tantó néni, anya, mama, mind körötte táncol. és megtisztelve érzi magát, hogy ő a kiválasztott. aztán ahogy nő, jönnek a lányok, fruskák, csajok, menyjelöltek. (szúrás a balkamrában. égető, túlélendő). és egyszer csak azon veszi észre magát az ember, hogy szaporodott a rajongandó férfisereglet. itt az unoka.

kívánom magunknak, érjük meg mindnyájan ezt a szép ívet. és legyen szivárványos. derűs, békés, hosszan tartó.

végre, -legalábbis úgy látszik - tiszta víz került a pohárba. mehetünk, amerre látunk. vagy amerre olcsóbb lesz az utunk a fenntartónak. a maszatolás helyett remélem most már egyenes beszédek következnek.

búfelejtőnek egy édes történet: mindenki dolgozik, nyelve lóg, dúl az influenza. kolléganő is beteg. még ráhúz 3 napot. aztán mikor megjelenik, angyali ártatlansággal közli, tulajdonképpen jöhetett volna már, de beteg volt a kiskutya, vele maradt otthon.

megérdemeljük sorsunkat.

te sosem panaszkodsz. nem borulsz ki. pedig..

hát igen. egyszer történt meg, először és utoljára.

nem szeretek olyan légtérben lenni, ahol árad a negatívum. és mindig más a hibás. én úgy szeretek "panaszkodni", hogy akinek mondom, ővele már a megoldáson törjük a fejünket.  különben csak szócséplés, üres "ventillálás". és a sok negatív gondolat elfed minden egyebet.

ez a blog az én titkos síróhelyem. itt egy kicsit pityergek, aztán futok tovább. mert az élet rövid, az élet értékes. élni kell, nem keseregni.