Amikor a sulink bezárása hivatalossá vált és nem tudhattam, mi lesz velem komolyan fontolgattam egy családi napközi kialakítását, 5-10 éveseknek, 4-5 gyerekkel. A napközinek a köjál része se olyan rémes, mint az ovinak, bár álmom a 2-6 évesekkel babázni, aztán jött a prémium évek, és mellé néhány egyetemista okítása, és az unokáim, így akár kerek is lehetne a világ, de a tehetetlen düh amiatt, hogy csomó értéket kidobunk és talán a tudásom és tapasztalataim félrelökése is pazarlásnak minősíthető, ront ezen a jó érzésen, csak azzal tudlak vígasztalni, hogy ha már biztos lesz: maradtok vagy nincs szükség mindarra amit tudtok és vége, a bizonytalanságnál az már jobb, fáj, de muszáj továbblépni...

a bizonytalanságnál minden jobb. igazad van.
én nem elkeseredett vagyok, az a fázis már mögöttem van. a pazarlás dühít, de mit ér a harag hatalom nélkül?
lássuk uram isten, mire megyünk ketten? ha kidobható a tudásom, ám dobjuk. segítek. hogy a szívem fájni fog-e, azt majd akkor fogom megtudni. addig meg: "az élet szép. tenéked magyarázzam?"

IZS, írtam neked, nem válaszoltál. Megkaptad egyáltalán? Bocs, Meseszép, hogy a blogodat használom az üzenetre, de itt látom a leányzót megjelenni.