nehéz újra megszólalnom. minden más, és minden ugyanolyan.

más a környezet. az épület, a kollégák. mintha visszarepültem volna 15 évet az időben. mindenki magának, magában dolgozik. nincsenek közös beszélgetések, szakmai viták. a siker jó, a kudarcot takargatni kell.

igazságtalan lennék, ha azt állítanám, bántanak. a kollégák kedvesek, mosolyognak, de mindenki éli a maga életét.

főnököm is megbecsül. itt sincs semmi hiba. csak éppen az az alkotó munka nincs, amit úgy szerettem. tehetem, amit tudok, de nincs inspiráció. az új az gyanús. mert ha nem sikerül, akkor azt presztízsveszteségként éli meg mindenki. nem szabad hibázni. NEM LEHET hibázni. és ez gyerekre, felnőttre egyaránt vonatkozik. én meg, aki botladozva haladok, ezt nagyon nehezen élem meg. a megfelelni akarás visszafog, nyesegeti szárnyaimat. azt a kis csökevényt, ami még megmaradt.

a gyerekek itt is bűbájosak. illetve itt zömében bűbájosak. szerencsés csillagzat alatt születtek, jó helyre, és ez meg is látszik rajtuk. érdekes tapasztalás ezt a végét is látni a szakmának.

mint aki reinkarnálódott, és következő életében is ugyanazt csinálja, csak teljesen más  körülmények között. nem sokunknak adatik meg ez a lehetőség. kristálytisztán látom a kirajzolódó oktatáspolitika következményeit. tudom, milyen tapasztalatokkal a hátuk mögött írták, és tudom, mit nem tapasztaltak még életükben soha. és félek a következményektől.

nagyon.