saját volt osztályomba kellett bemennem helyettesíteni. amennyit dícsérték őket anno, annyi szidalom éri őket mostanában. nem csoda: megfogyatkoztak, akikkel meg gyarapodtak, nem jószántukból választották ezt a helyzetet.

reggel elkérem a könyvet, munkafüzetet az egyik kislánytól, nem árt tudnom, mit kéne tanítanom.

szerencsém van, a dupla rajzórámból meg a szünetekből tudok annyi időt szakítani, hogy összedobok egy ppt, meg két elmetérképet.

az osztály (szinte) néma csendben figyel. belekérdeznek, érdeklődnek. a magánbeszélgetésbe merülő lányok sem zavaróak, időnként ők is oda-odanéznek a táblára. aztán, mert van még időnk, mutatok nekik régi fényképeket, érdekes progikat.

aztán megtörténik a csoda. egyik volt gyermekem megszólal: nem mondja azt? tudja...

a relaxációt. azt kérték.

és a régiek, az újak, halálos csöndben hallgatták, ülték, feküdték végig. a légy szárnyát hallani lehetett.

hol romlottak el a dolgok?