szokás szerint, "elvarázsolva" megyek az utcán. (lábam rakom egymás után, visz a rutin, közben az agyam ki tudja, hol) szemből nagyon mosolyog rám egy fickó. mintha ismerős lenne. de honnan?
csókolom, ...néni! -erre már megállok, erőltetem az agyam. megvan. tanítványunk volt, régen láttam, nagyon megváltozott. megnyúlt, kezd férfi lenni.
kedvesen kérdezget, őszintén érdeklődik hogylétem felől. én is rákérdezek, mit keres az utcán, még iskolában kéne lennie. -ja. járok is.- mondja csibészes mosollyal. ha egyébről nem is, erről ráismernék. nem volt könnyű eset. sőt. sok keserűséget okozott kollégáimnak, közvetve nekem is. addig-addig feszegette a határokat, míg egyszer csak túllépte, és visszaküldtük körzetes iskolájába. ott két hétig bírták (mi 6 évet szenvedtünk vele), és rövid úton magántanulósították.
-megyek ám vissza magukhoz!- mosolyog rám búcsúzóul.
hát, igen. mindig utólag jön rá az ember, hol volt jobb, mit kellett volna jobban megbecsülni. (egyébként meg nem jöhet vissza, több okból sem.)
