újabb esemény borzolja kies lakhelyem közvéleményét.
az egyetlen, még eddig állva maradt iskolát is beterelték a közös akolba. van nagy felzúdulás, tiltakozás, de a kutya ugat, a karaván halad....
mindenki tiltakozik, mondja a jobbnál-jobb érveket, ám emlékezni senki nem emlékezik..
amikor minket zártak, cinkos hallgatás, megkönnyebbült sóhaj volt mindenhol. és kéjes gyönyörrel szemelgettek elvándorló tanítványainkból. aztán viszolyogva fogadták a kötelezően hozzájuk irányított szegény-szegény maradékot.
akkor, senki nem gondolta végig, ez a metódus, ha egyszer bevált, be fog válni másodszor is. nem jutott senkinek eszébe tiltakozni, protestálni, minimális együttérzést tanúsítani. gyarló emberi tulajdonság -, a maguk bőrét mentették, annak örültek, nem ők kerültek sorra. sőt, mivel jól tiltakoztak, helyettük minket kerítettek sorra. azt nem sejtették, csupán a sorrenden változtattak. ami eldöntetett, az végre is hajtódik. ha nem előbb, hát utóbb.
a szakma összes gyengesége megmutatkozik ebben a történésben. a szűklátókörűség, az egyéni érdek akár más kárára történő érvényesítése, a mai napnál távolabb látás képességének hiánya, a szervilizmus. még egy településen belül sem tud közösen gondolkodni egyik iskola a másikkal. a helyi politika pedig felsőfokon érti és játssza ki egymás ellen őket.
minket
ilyenek vagyunk, megérdemeljük.
