Amíg élünk, remélünk! Amíg élünk, igenis vannak meseszép történeteink! Amíg pedig vannak, addig nem hagyhatod abba!

Kár hogy így döntöttél, mert erőt adó volt a mindennapi kudarc adag elviseléséhez, ha mások nagy sikereiről-kis eredményeiről-hangulatairól olvashattam. Tényleg reménytelem, ha arra kérlek folytasd?

pont ezért fejezem be. nem akarok résztvenni tovább ebben a megalázó játszmában. a közoktatás minden szereplője széttárja a karját, -jobb esetben csak széttárja, és nem szétveri-, a hülye, megszállott pedagógus meg belerokkanásig viszi a hátán a világ terheit. elég volt. nem vagyok hajlandó tovább játszani a lesajnált hülyét. aki úgyis csinálja. ha belerúgunk, akkor is. csakazértis. nem. 30 évemet öltem ebbe a kilátástalan küzdelembe. nem játszom tovább a cinkost. aki lehetetlen körülmények között is teszi a MÁSOK dolgát. mert neki fontos a gyerek. mert lelkiismerete van. nem hagyhatja ott őket. nem teheti meg velük,.... nem... meg megint csak nem..
de igen. ébredjen fel már mindenki, akinek dolga van! én a dolgomat elvégzem, de a lelkemet többé nem adom. ráadásul úgy nem, hogy még hálásnak is kell lennem, hogy megengedik, a naponkénti belehalást. a doktornőnk szokta mondani, és milyen igaza van : pótolhatatlan emberekkel van tele a temető.
mindegy, hogyan dolgozom. ugyanúgy mehetek a híd alá, mint az a kolléganő, akiről az "empata" közvélemény megítél engem is. hogy már délben otthon van, tesz a gyerekre, leadja az órát és kész. lelketlenebbül ezután sem fogok tanítani, ha egyáltalán, de hogy megszállott nem leszek többé, az biztos.
csúnya vég, de "nem mese ez, gyermek", sajnos, nagyon is valóság.

Nagyon nagy indulattal mondod a nem valóst. Mert tény, hogy a pedagógusok minőségi értékelése, mit ne álmodjak bérfejlesztése sehol sincs (ebben azért benne van a szakszervezetek és a helyi közösségek kényelmessége is...)Az is tény, hogy feltartott kézzel állunk a gazdaság szereplői között. De az jó nagy marhaság, hogy tudnád ezt a pályát másképpp csinálni. Mert sajnos pontosan tudható, hogy mit sem javítana a
dolgon, ha beállnál a 4 tanórás mintha pedagógusok csapatába. Tessék, csak kiabálni tovább, ott, hol élsz, itt hol írsz, meg fenntartónál, szülőnél és így tovább.

Meseszép Leánykánk! Terepmunkással tökéletesen egyetértek, a saját bőrödből nem bújhatsz ki., nem lépheted át a saját árnyékodat stb., stb. Mondhatsz bármit, akkor is nagyszerű pedagógus maradsz, szerintem nem is tudsz más lenni, egyszerűen így vagy kitalálva, mondhatni: születési hiba.
A világ meg olyan, amilyen, majd csak megyünk valamire a nagy közös kiabálással. Én még mindig hiszek a mesékben, meg Benned, Bennetek is. És nem gondolom, hogy ebben a hitemben egyedül lennék.

Azt hiszem abban reménykedünk Meseszéppel együtt, hogy hiányzunk majd nagyon, és mivel még pótolhatatlannak is gondolom magamat,ha szépen kérnek és viszatérek, jobban örülnek, mintha most maradnék, persze másnak fogok hiányozni, mint aki elküldött vagy olyan helyzetet teremtett, hogy csak "elmenés" opciót választhattam

Mesemese-Meseszép!ez a "mostaztánelég" hányszor pörgött már végig a fejedben-fejünkben? Oszt mi lett? Ugyanúgy fogod Te is csinálni a dolgod,ha majd eloszlik a gőz,ami egyre gyakrabban felforr :) Ismerem én az ilyen "fanatikusokat" ;):)
Sajnos nem vagyunk pótolhatatlanok- legalábbis erre,mifelénk többször az orrunk alá dörgölik. és valóban ideje lenne már pörös szánkat jó nagyra nyitni (hmmm...utána meg új munkahelyet nézni)

szépen, sorban:
a másképp nem a 4 órások csapatának erősítését jelenti. azt tényleg nem tudnám. de azt a rengeteg energiát, empátiát, anya-apa- szociális gondozó- önkormányzat- terápiás nővér szerepet sem tudom már csinálni. elfáradtam, eltűnt a hitem. nem látom a célt, amiért érdemes. úgy érzem, mindenkit becsapok, ha továbbra is megjátszom-keresem a hepit.
úgy érzem, mindenkit cserbenhagyok, de elfogyott az erőm. hittem a célok, a módszerek helyességében. vittem magammal a kollégákat. győzködtem őket, nem hagytam őket csüggedni, éltünk-haltunk az iskolánkért. a mi férjeink alapból bigámisták voltak, mi és az iskola. velünk feküdtek, keltek. és tűrték, szó nélkül. most a szemünk láttára foszlik szét minden. ebben a kudarcban az én felelősségem is vastagon benne van.
ígértem a szülőknek. bízzanak bennem, tudom, mit csinálok, tudom, hogy jó. aki nem bízott már szeptemberben elment. de előtte még rúgott egyet belém. "nem magával van baj, de "ezekkel" nem akarunk együtt lenni." én, "ezeket" is vállaltam/vállalom. sorsközösséget is. az ő megítélésük ránk is átszállt, mi is "ezek" lettünk. de nem baj! fel a fejjel! tovább! agyonpátyolgatott, harmatgyenge leánykámat szüleje, elviszi, mert itt bántják. ami persze nem igaz, felült a divatos áramlatra: el innen. másik, roma szülőm közli velem, ő cigányiskolában nem hagyja a gyerekét. ahova megy, egy sincs. ott biztos jobb bánásmódban részesül. harmadik, szintén roma, az elit iskola körzetéből úgy könyörögte ide magát, a beiratkozáskor, most közli, hát nagyon gondolkodik, mégis az a körzetes iskola.. akibe naponta belehalok, és elitiskola körzetes, de nem vették fel, és miatta lehet, hogy elmentek páran, talán szeptembertől már ott kezd. szenvedtem vele egy évet, és nem látom eredményét. mint ahogy a többinek sem. és még nem is beszéltem az okosakról, kedvesekről, akikra aránytalanul kevesebb erőm maradt, és állandó lelkiismeretfurdalásom van miattuk.
hasonló összetételű volt az előző osztályom is, de álom lett belőlük. mert a környezet más volt. nem volt "elviszem, ez sz.. iskola" hangulat. a szülő segített nekem. csak azzal, hogy biztos lehettem benne, ad időt. és tettem a dolgom. de már tenni sem tudom. magammal vagyok elégedetlen. de nem tudok erőt venni magamon. sok.
és ez nem múló állapot. mire maradjak? mire menjek? menjek-e? maradjak-e? hitegessem-e a jóravaló szülőt, van itt jövő? vagy nyissam fel végre a szememet, és nézzek körül. látótávolságban a vége főcím.
ilyen egyszerű, hétköznapi ez a történet.

Én azért minden nap benézek ide.