akiről mesélek, most hatodikos. cigány fiú. negyedikig édesanyát évente egyszer láttam, május végén, akkor viszont körbeáradt, hogy ugye nem bukik meg konrádka, mert akkor ő infarktust kap. egész évben nem érdeklődött, nem törődött a kisfiúval. felszerelése inkább nem volt, mint igen, iskolába inkább nem járt, mint igen, a tanulmányi eredményei ennek megfelelően alakultak. másodikban pótvizsgát is kellett tennie.

aztán negyedik táján megtörtént a csoda. mivel bulldog-természetem van, nem engedtem konrádkát kiíratkozni a néptáncról. kötelező volt neki járni. ugyanis istenáldotta tehetség. a tartása, a mozdulatai szinte dalolnak. egy tünemény szőke kislánnyal olyan párt alkottak, hogy nem tudtam soha könnyek nélkül nézni őket.

és a táncos sikerek hozták magukkal a többit. az önbizalma -általam hasznosnak ítélt területeken is - megnőtt. kiderült, remek szervező. sőt! hallgatnak rá a többiek. ettől kezdve havi rendszerességgel műsort állítottak össze, meghívták rá az egész tanári kart. én is csak mint néző vehettem részt a produkciókban.

és nekiállt tanulni. nem törte le a kudarc sem. mert hiánya az volt bőven. de szívósan dolgozott rajta. hogy otthon mi történt, azt nem tudom, de lett felszerelése is. nem volt beteg.

ötödikben rendszeresen dicsekedett a jegyeivel, eleinte a következő felhanggal: magánál rossz tanuló voltam, most meg csupa négyesem meg ötösöm van. - értettem, de nem akartam megérteni a mögöttes tartalmat. sőt. együtt örültem vele. és azóta is táltos. az osztály legjobbjai között van. nem azért, mert a legokosabb, egyáltalán nem. ő "csupán" felfedezte magának a tudás édes ízét.

ezt nevezik szociális kompetenciának.

azt hiszem.

ha én akkor, elsőben, másodikban elengedem a kezét, mi válik belőle?