elment hát két gyerek
szépen elköszöntek, tőlem is, az osztálytól is. nem hagytak tüskét senkiben. szüleik sütit, üdítőt hoztak, megvendégelték a maradókat. engem biztosítottak nagyrabecsülésükről, hálájukról, fájdalmukról,......... és tartjuk a kapcsolatot, ír majd levelet kispajtás, nem felejtjük el tanító néni,... és így tovább, és így tovább...
még el is hiszem, hogy őszinte a fájdalom, de mégis. milyen ócska rendszer ez, ahol a humán erőforrás ennyire huszadrangú, és mindent felülír a központi koncepció, vagy koncepciótlanság...
aki teheti, elmegy, aki marad, az meg a lesajnált maradék. gyerek, tanár egyaránt.
ennyit a hűségről, a pálya szépségéről, a szivárványról.
hitem újra megcsappant. lehet, tényleg el kéne mennem más vizekre?
de addig írhatom a pályázati dokumentációt, munkatervet, statisztikát, kimutatást, és úgy kell tennem, mint aki elhiszi, hogy hosszú távra terveznek velünk, rólunk.
kis magyar abszurd.
