Szivárványos történetek

nincs csak rossz döntés. utólag mindig kiderül, jó volt az valamire.

két gyerekem, aki elment félévkor, jól tette. most szégyenkeznem kellene előttük, hogy mire marasztaltam őket. a többiek előtt így is ég az arcom.

nekem.

a kedvem rózsás. lázrózsás.

miért is? kommunikációs tréningen vettem részt. íme:

anyaiskolához tagiskola csatolása: "sajnálatos események"

bezárják a tagiskolát: "nem zárunk be iskolát, csak megszűnik egy telephely"

akiről mesélek, most hatodikos. cigány fiú. negyedikig édesanyát évente egyszer láttam, május végén, akkor viszont körbeáradt, hogy ugye nem bukik meg konrádka, mert akkor ő infarktust kap. egész évben nem érdeklődött, nem törődött a kisfiúval. felszerelése inkább nem volt, mint igen, iskolába inkább nem járt, mint igen, a tanulmányi eredményei ennek megfelelően alakultak. másodikban pótvizsgát is kellett tennie.

aztán negyedik táján megtörtént a csoda. mivel bulldog-természetem van, nem engedtem konrádkát kiíratkozni a néptáncról. kötelező volt neki járni. ugyanis istenáldotta tehetség. a tartása, a mozdulatai szinte dalolnak. egy tünemény szőke kislánnyal olyan párt alkottak, hogy nem tudtam soha könnyek nélkül nézni őket.

és a táncos sikerek hozták magukkal a többit. az önbizalma -általam hasznosnak ítélt területeken is - megnőtt. kiderült, remek szervező. sőt! hallgatnak rá a többiek. ettől kezdve havi rendszerességgel műsort állítottak össze, meghívták rá az egész tanári kart. én is csak mint néző vehettem részt a produkciókban.

és nekiállt tanulni. nem törte le a kudarc sem. mert hiánya az volt bőven. de szívósan dolgozott rajta. hogy otthon mi történt, azt nem tudom, de lett felszerelése is. nem volt beteg.

ötödikben rendszeresen dicsekedett a jegyeivel, eleinte a következő felhanggal: magánál rossz tanuló voltam, most meg csupa négyesem meg ötösöm van. - értettem, de nem akartam megérteni a mögöttes tartalmat. sőt. együtt örültem vele. és azóta is táltos. az osztály legjobbjai között van. nem azért, mert a legokosabb, egyáltalán nem. ő "csupán" felfedezte magának a tudás édes ízét.

ezt nevezik szociális kompetenciának.

azt hiszem.

ha én akkor, elsőben, másodikban elengedem a kezét, mi válik belőle?

kislány keservesen sír reggel. édesanya kétségbeesetten vígasztalja. nem akar úszni menni. átölelem, vígasztalom, duruzsolok neki. lassan megbékél.

másnap reggel édesanya a következőkkel fogad: -nem is tudja, ... néni, milyen jólesett nekem, hogy átölelte annát. jobban örültem neki, mintha 5 piros pontot kapott volna.

ezt a kislányt az óvónéni nem dédelgette? nem simogatta? akkor mitől óvó néni? nekem olyan természetes mozdulat volt.

más. tízpróbás gyerekem a mamával verset olvasott a könyvből, és kínkeservvel, de nekem is végigsilabizálta.

közben az osztály tette a dolgát. természetes, hogy ki-ki saját tempóban halad.

erről a blogról egy hozzáértő szakember bizonyosan leolvashatná a mániás depresszió összes jellemző tünetét.

hegyek és völgyek, teljes kétségbeesés és dühödt optimizmus váltakozik.

miért is?

mert a szakma nem ereszt. lehet akármekkora ellenszél, a mániás megy előre. amikor magábazuhan, kikiabálja magából, vagy kiírja, vagy bevonul egy sarokba és megpróbálja túlélni a krízist. aztán hajrá, tovább.

mert: "aki hülye, hülye marad.."

(használati utasítás: csak a napsugarat olvassátok, a többi bejegyzés öngyógyító céllal íródik.)

10emberes gyerekem rohama ma úgy végződött: dühöngött, csitítottam, aztán levegőnek néztem, próbált figyelmet kicsikarni, se tőlem, se a társaitól nem kapott, sőt,és egyszer csak azt hallom, nagyon halkan, kérlelő hangsúllyal: .... néni, már lenyugodtam. mit kell csinálni?

ha lenne még annyi időm, amennyi már nincs, megtörténhetne a csoda. ha...

találtam egy ideillő, vagy legalább is vígasztaló Márai szöveget.

"Életveszélyes helyzetekben arra kell gondolnunk, hogy időnk mindenképpen lejárt, akkor is, ha tíz évvel előbb vagy később ér el a végzet keze; mert az élet tartalmát a nagy feszültség, az alkotás pillanatai jelentik, nem pedig a létezés kalendáriumi időszaka. Éltél, amikor minden erőddel kifejezted azt az isteni parancsot, mely, életed tartalma volt, teljesítetted, lelkesen és végzetesen, kötelességedet. Ez a pillanat volt az élet ideje. Minden más csak előkészülés, várakozás volt. S a természet gazdaságos: azokat, akikre művéhez szüksége van, nem engedi el idő előtt; s ha megtették azt, amire a világ nagy művében szerződtették őket, nem törődik többé velük. Az életveszély tehát egyértelmű azzal, jól éltél-e, bátran és kötelességteljesítően éltél-e. A többi magánügy, mely szíved mélyén még  téged sem érdekel igazán."

(és köszönöm Juli a szép szavakat)

elment hát két gyerek

szépen elköszöntek, tőlem is, az osztálytól is. nem hagytak tüskét senkiben. szüleik sütit, üdítőt hoztak, megvendégelték a maradókat. engem biztosítottak nagyrabecsülésükről, hálájukról, fájdalmukról,......... és tartjuk a kapcsolatot, ír majd levelet kispajtás, nem felejtjük el tanító néni,... és így tovább, és így tovább...

még el is hiszem, hogy őszinte a fájdalom, de mégis. milyen ócska rendszer ez, ahol a humán erőforrás ennyire huszadrangú, és mindent felülír a központi koncepció, vagy koncepciótlanság...

aki teheti, elmegy, aki marad, az meg a lesajnált maradék. gyerek, tanár egyaránt.

ennyit a hűségről, a pálya szépségéről, a szivárványról.

hitem újra megcsappant. lehet, tényleg el kéne mennem más vizekre?

de addig írhatom a pályázati dokumentációt, munkatervet, statisztikát, kimutatást, és úgy kell tennem, mint aki elhiszi, hogy hosszú távra terveznek velünk, rólunk.

kis magyar abszurd.

ma az órai történések hasonlóak, csak nem kiabálok :) (lehet engem nevelni..)

szünetben a folyosón a következő kérdést szegezi nekem: -miért van az, hogy én mindig beidegesedek, ha nem tudom megoldani a feladatot? -és valóban gondfelhő üli meg homlokát.

-azért, mert már olyan okos vagy, hogy szeretnél sokat tanulni. de még nincs elég türelmed elfogadni a segítséget. ha a türelmed is hozzánő az okosságodhoz, nem leszel többé ideges.

van ötletetek, hogyan segíthetnék ennek a palántának, hogy gyorsan-gyorsan beérjen, és ne menjen rögtön fejjel a falnak, ha változik a helyzet?

"anyaszomorító" gyerekem egyre inkább szocializálódik.

már kritikával illet :)  -engem.

(lassan eljutok vele oda, hogy nem megtagadja a munkát, hanem -szavakkal még nem - jelzi, hogy megakadt. odacsapja a ceruzát, de utánanyúl, rácsap a padra mérgében, de közben elmondja a véleményét a hülye feladatról, amit neki meg kellene oldani, de ilyen hülyeséget minek adnak neki,...szóval már akar tanulni.)

ma én sem voltam egészen alfában, és a 3. "jelzésre" már emelkedett az adrenalin szintem, és ez, hangerőben is megmutatkozott.

gyermekem: -most mit kiabál? nem vagyok én süket! halkan is hallom.

(az egy más tészta, hogy ő kiabál, de első lépésként az én hangerőmet már sokallja. ha majd elérünk oda, hogy az övét is...

az lesz a kánaán :)

hajszálnyi gyönyörűség, aztán a ború..

ma reggel édesanya kísérte fiacskáját az iskolába, és hozott egy óriási bugyrot. utánajárt, hogy én szoktam buékozni az osztályommal. hozta hát a virslit, pezsgőt, kenyeret, mustárt, kecsapot. hogy örüljünk az új évnek. meg voltam hatva.

aztán félrevont, hogy a rosszat is elmondja. a félév végén elviszi a gyereket másik iskolába. nem akart ezzel búsítani karácsony előtt, és nagyon fáj neki, nagyon meg van elégedve velem is, a módszerekkel is, szerette volna, ha én tanítom a fiát, de..

(számítottam erre, számos jel mutatta előre bekövetkeztét. belekeveredett egy gyerekes butaságba a kisfiú, ez volt az utolsó csepp édesapának. már eddig is a családi béke rovására ment az édesanya "makacskodása", eddig bírta. az utolsó héten láttam, vártam, mikor szól. az a hét maga volt a pokol számomra. aztán szombat, vasárnap, hétfő, csak emésztettem magam. semmi karácsonyi hangulat, csak az önvád, a marcang. hol tudtam volna másképp? jobban? mit mulasztottam? aztán felébredtem a kómából, és körbenéztem. van nekem saját családom? ezt érdemlik tőlem? akarok továbbra is dolgozni? ezt a pályát akarom folytatni? mert ha igen, itt kell abbahagynom. nem vagyok tökéletes. hibázom, nem is keveset. de ez vagyok, ilyen vagyok, ennyi tellik tőlem. a legrosszabb, ami történhet, a pályamódosítás. (még most is így fogalmazok: a pályaelhagyás, mint legrosszabb eshetőség. ) ha folytatni akarom a munkát, tovább kell lépni. a feljebbvalóim lehet, a nyakamba fogják varrni, mint szakmai hibát. nem érdekel. legyen, minek lennie kell.)

aztán az osztályba lépve tündérkém pityereg: félévkor másik iskolába megy. ezt is sejtettem. szeptemberben is alig akartak maradni. most, hogy a kisfiú megy, nincs többé visszatartó erő.

megértem döntésüket. ami itt folyik, az nem integráció. röpke statisztika:

értelmiségi: 2

nem cigány (hallgattam a szünetben a rádiót, ott lettem kiokosítva, a cigánygyerekkel szemben a magyar gyerek nem magyar, mert a cigány is az, hanem "nem cigány"): 5

dolgozó (nem segélyes):5

aki fizet a könyvért, étkezésért: 2

fontos a családban a tanulás, és segíteni is tudnak: 2

fontos a tudás, de segíteni nem tud: +2

tehetséges, vmilyen területen: 2

anyagilag megengedhetik maguknak a külön foglalkozásokat:2

társadalmilag elfogadott, pozitív normákat hoztak a családból: 4

a 13-ból. nem az ilyen-olyan hátrány integrálódott a pozitív többségbe, hanem fordítva. és be kell látnom, ellentétes folyamatok generálódnak. az otthoni értékrend + a gyerekközösség együttes hatása nagyobb erő, mint az én törekvésem. a nagyobb erő beszippantja a tétovát, a mindenkinek, de elsősorban a kortárs csoportnak megfelelni akaró gyereket.

minden tiszteletem azoké a szülőké, akik megpróbálták. akik hittek abban, együtt kell élni. kisgyerekkorban kell megtanulni a másság elfogadását. de egyedül maradtak. elmentek a szülőtársak, a fenntartó fel sem fogta, milyen hatalmas lehetőség volt a kezében. ezek a jóakaratú szülők segítettek volna egy másként élni akaró generációt felnevelni. megtapasztalhatták volna hosszabb távon is, (most félek, ez is visszájára fordul) a többségi társadalom kezet nyújt. ezek a szülők mindent megtettek ennek érdekében. de amikor azt látják, mindenki menekül a jó kis elit iskolákba, és a fenntartó semmit nem tesz a gettósodás megakadályozására, ők is belátják, tovább maradni a saját gyerekük ellen való vétek. (édesanya elmondta, a befogadó iskola vezetőjével beszélt, és ő is megerősítette, mindenki tudja, milyen magas szintű szakmai munka folyik nálunk. nem az a baj velünk. és ha most nem lép, lehet, betelik a létszám, és egyedül marad a lelkiismeretfurdalásával. mert neki a saját gyereke érdekeit kell szem előtt tartania. nem is raktam rá terheket. elfogadtam a döntését, nem hibáztattam egy percig sem. megköszöntem, hogy eddig is szülőmnek tudhattam. nagy veszteség a távozása.)

és itt maradok a hogyan tovább? problémájával. aki marad, hogy éli meg? hányan érzik majd árulásnak a két szülő lépését? milyen reakciókat vált ki belőlük? cigány, magyar ellentétet? bizonyítékát az előítéletüknek? mi lesz a gyerekekkel? lassan elolvad a pozitív példa, marad a gettó...

..és ez kinekaz érdeke? kinek?!

karácsonyra készülődünk mi is. terítőt hímzünk.

gyermekem, aki miatt már a pályaelhagyás gondolata is megfogalmazódott bennem (s aki miatt vittek is el gyereket), 4, azaz négy terítőt varrt. mert mindenkinek akar ajándékot adni. ül, és csinálja. ha elrontja, mérgelődik egy sort, de ÚJRAKEZDI. tudjátok, mekkora fejlődés ez? de ezt nem méri semmi hivatalos teszt. és nem is számít sehol, senkinek. csak nekem, neki, meg a családjának.

nem tudom, észrevettétek-e, fut a reklámom a tvben. engem sztárolnak.

még merje valaki azt állítani, hogy kevés a bérünk. nekem még fő műsoridőben sem megfizethetetlen a reklámidő.

na, ki a király?

bocs, nem a tv, a rádió sztárol. de orrán-száján. :)))

éppen perlekedem az egyik haszontalan gyerekkel. nem és nem akar szót fogadni. hiába a pedagógiai fegyvertár -szép szó, meggyőzés, érvelés, kölcsönös engedmények megajánlása - ő aztán NEM. tündér kislányom nem bírja nézni tehetetlenségemet: -"fogadj szót a tanító néninek, mert ha nem, nem hoz az angyalka neked semmit. az anya is megmondta tegnap, ha nem gyakorolok, az angyal látja, és nem lesz karácsonyi ajándékom. és én gyakoroltam is."

még mindig vannak ilyen ártatlan angyalkák. fönn is, lenn is.

belekotnyeleskedem férjem munkájába :)

ő felnőtteket oktat éppen, és mivel engem is, adódott, egy kicsit "besegítek" neki. ő az okosabb, ez nem vitás, de a koopos módszerekben én vagyok a király! :))))

az esti iskola önmagában fárasztó, ezért mint az osztályomban, itt is játszani hívtam társaimat. meglepődtek, de élvezték. sőt. a következő alkalomra is kértek belőlem. úgyhogy mára már rendszer lettem.

a felnőttek ugyanúgy működnek, mint a gyerekek. először óvatosan, aztán egyre felszabadultabban dolgoztak csoportban, keresték a párjukat, dugták össze a fejüket.

és ami a fő, a férjem is meg van elégedve velem. (persze még nem tudja, hogy az óradíja legkevésbé sem méltányos/arányos hányadára igényt tartok:) )

szerettem volna kimenni az ajtón, de ezzel a szándékommal nem voltam egyedül. megkértem az egyik "nagymenő" fiút, engedjen ki, legyen szíves. meglepetésemre félreállt, még az ajtót is fogta, és e szavakkal bocsátott utamra: -" menjen, xxxxx néni, maga a király." - " én-, nem vagyok én király, még királynő sem." - " dehogynem, maga a király."

(kénytelen vagyok beletörődni. de nem lehetne, inkább köztársasági elnök? vagy végső esetben alkotmányos monarchiában királynő? vagy túl sokat kérek? )

 de kiegyeznék egy megbecsült, tisztelt, megfizetett tanító néni státusszal is. sőt! de ez aztán végképp vágyálom.

mert a gyerekek jól látják a dolgokat, csak nem vagyunk kíváncsiak a véleményükre

idemásolok egy beszélgetést. volt tanítványunk, aki idén máshol ötödikes, és köztem zajlott a neten:

- ..De amugy nagyon jó az új iskola

-az fontos, hogy jólérezd magad

-Nagyon jól érezzük magunkat
-De nem találni egy embert se aki nem szeret oda járni

-akkor ott nagyon jó csoportok lehetnek
meg jó tanárok

-a xxxxxxxxxxban is jók voltak a tanárok     De a csoportok pedig nem
Mert nem volt annyira 100%-os a csapat

-és vajon miért?
mit gondolsz?

-Mert sok volt az erőszak
 Pedig meg lehet oldani a dolgokat ugy is hogy megbeszéljük nem pedig megverjük és utána beszéljük meg

-ebben teljesen igazad van

-De télleg a xxxxxxxxxxxx 90%-ban eröszak volt
Majdnem minden nap verekedés  volt
És olyan dolgokon ami természetes

-ez nekem is nagyon fáj. hogy nem tudtam ellene tenni
 annak örülök, hogy most minden jó körülötted,.....

ez a kiskamasz olyan világosan látja a problémák gyökerét. tanulhatnánk tőle.
 

bár az alkalmasságin olyan magas vérnyomást mértek nekem, ami nincs is, becs'szóra elhitték, ez csak véletlen. nekem laposkúszásban közlekedik a vérem, szinte nincs is. és mert pedagógus vagyok, ergo szavahihető ember, nekem hittek, nem a műszernek.

hát nem szép ez a pálya?!

(ez a blog meg betölti a pláza szerepét, itt találkoznak, randiznak, üzennek egymásnak szívemnek kedves emberek. ugye, hogy érdemes napsugaras blogot működtetni?)

..ma minden

a gazdasági helyzet fokozódik, a nemzetköziről ne is beszéljünk, egymás között is nehéz már az optimizmusunkat megtartani. pedig van kiút. nem szabad félni a pályamódosítástól. hol van az leírva, kőbe vésve, hogy aki pedagógusként kezdte, úgy is kell meghalnia? olyan széles a paletta! ügynök, takarítónő, bejárónő, bébicsősz, annyi szép lehetőség van még előttünk.!

persze, aki már annyi idős, mint én, az lemondhat az olyan jól jövedelmező pályáról, mint a go-go görl, pedig biztos az is szép. de ezt én már soha nem tudhatom meg. :(

jól kicseszett velem az élet..

pszichológus, és nagyon topon van. valóban rám figyelt, a problémámra.

megoldási javaslatokat vázolt fel, és mind megvalósítható. mostantól ő az iskolánk pszichológusa. igaz, csak heti 3 órában, de az az egy óra, amit rám szánt, a két legproblémásabb gyerekemre, nagyságrendeket javított a közérzetemen.

hát lehet így is a szakmát művelni? miért nem találkozhattam már sokkal előbb vele? vagy a hasonlóan elhivatott kollégái közül bárkivel? csak nem egyedüli gyöngyszem?

miért nem működik minden így?

vagy ne legyek ennyire telhetetlen?

mivel iskolánk a kompetencia mérésen alulteljesített, terv készült rólunk. nem ránk, rólunk. és az derült ki, a kudarc oka, -képzetlenek vagyunk, ezért 30 órás továbbképzésre kell mennünk. többek közt nekem is. 2. éve csinálom a kompetencia alapú oktatást, a koop -vállalom a nagyképűség bélyegét- álmomban is megy, 10 éve egyfolytában hivatalos és önkéntes képzéseken veszek részt, éjszakába nyúlóan tervezem az óráimat, bújom a netet, és most engem kitaníttatnak.

gondolom, jó pénzért.

ha csak a tanítást nézem, jól teltek napjaink. isteni óráink voltak. nem csak nekem, a gyerekeknek is. élvezet volt velük lenni. persze a mínusz az mindig jelen van, de haladunk. igaz, hogy matek könyvünk még mindig nincs, de akkor mire használnám az otthoni nyomtatót? nem az a természetes, hogy a pedagógus oldja meg? kutyakötelessége! neki. de amíg tehetem, teszem. dacára a bérelvonásnak. de fel a fejjel! cél az erkölcsi elismerés! :( meg a férjem mosolya.:) amíg elnézi nekem ezt a születési hibámat, rendben halad a világ.

mélységesen felkavart zöldbéka bejegyzése.zoldbeka.freeblog.hu/

vannak hasonló tapasztalataim. a hivatal tehetetlenül, személytelenül tűr szörnyű dolgokat, enged tönkretenni gyermeki életeket, aztán egyszer csak meglódul, mint a fékevesztett hajóágyú, és mindent letarol. válogatás nélkül. és nincs ember, nincs érv, ami megállíthatná. mert a gépezet beindult.

félelmetes.

vannak barátaim.

túléltem a napot.